Kamaszkor-eddigi anyaságom legrémületesebb szavává vált az utóbbi időben.
Egy ajtó becsukódott szó szerint és átvitt értelemben is és én állok a becsukott ajtó előtt értetlenül, lefagyott aggyal és egyenlőre fogalmam sincs hogyan indíthatnám újra magam. Persze utána olvastam, megnéztem, Vekerdy azt írja, úgy cirka nyolc év és visszakapjuk a gyerekünket. Rémületesen, ijesztően hangzik és persze ettől semmi sem lett könnyebb.
Menj ki, nem érdekel, nem csinálom, hülyeség, szar(ez a leggyakoribb) és csukd be magad után!
Amit tutira elszúrtam, hogy még felkészületlenül és váratlanul ért, ezért is állok most lefagyva ott az ajtó előtt.
Egyébként meg anyaságom minden pillanatát kétségek és elbizonytalanodások közepette éltem meg eddig is. Mindig szájtátva hallgattam azokat az anyákat játszótéren, oviban, suliban, itt-ott, akik határozott elveiket kijelentették, sőt persze tanácsokat osztogattak, hogy ők mit hogyan csinálnak, ami persze náluk mindig működik és mindent aaaaaaaaaaaaannyira szuper jól csinálnak. Amíg az én kenyeremet eszed, addig ez így lesz és kész, megmondtam neki és meg is értette! És minden nap jókedvűek és türelmesek és játszanak a gyerekkel és még a lakás is mindig tiptop, az tuti.
Miközben én meg azon agyaltam, kis túlzással, hogy a vajas kenyér egyik felére egy kicsivel több vajat tettem és most akkor ez jól van-e így. De vicc nélkül mai napig mondjuk délben eszembe jut, amikor kisüt a nap, hogy mégis csak a vékonyabb nadrág kellett volna reggel. És hiába tudom közben, hogy a gyerek jól érzi magát abban a nadrágban és amúgy is a másik nadrág kb. 0,03 mm-rel lett volna vékonyabb.
Vártam, hogy majd egyszer én is ilyen magabiztos leszek, meghozzák az évek, a tapasztalat, hogy majd beigazolódnak a dolgok, hogy mit csináltam jól és akkor tudni fogom, hogy mit hogyan legközelebb. (Bár abban biztos voltam, hogy a lakás az nem lesz soha tiptop :)))Aztán láttam, hogy mit csináltam jól, meg azt, hogy legalább annyi mindent el is szúrtam és beletörődtem, hogy én ilyen anya vagyok, rájöttem, hogy minden napi elbizonytalanodásaim lényem olyan mélyéből fakadnak, amihez még én sem férhetek hozzá és ezért nem is fog ez soha megváltozni.
És most mégis piszok nehéz tudomásul venni, hogy ezt kaptam, ezt a 12 évet és egy felnőttet fogok visszakapni. Test a testemből, vér a véremből, hogyan értsem meg, hogy leszakította magát rólam, egyik napról a másikra, örökre, visszavonhatatlanul? Nem érdekel, hogy így van rendjén, így kell lennie, hogy meg kell találnia saját magát, saját útját, saját lelkét, hogy el kell követnie saját hibáit, hogy meg kell élnie saját örömeit (nélkülem, a rohadt életbe!), vissza akarom kapni és kész!
Tehát állok a nyomorult ajtó előtt és dörömbölök ezerrel, mert vissza akarok jutni. A jutalmamat akarom, a nyereséget besöpörni, amiért mindent feladtam az elmúlt 12 évben. Amiért mindig futottam, ha hívott, amiért MINDIG ott voltam, a sok elmaradt percért amit alvással, olvasással, értelmes felnőttekkel való beszélgetéssel tölthettem volna, amit bulizással, vagy egyszerűen semmittevéssel, magammal tölthettem volna, azzal, amihez kedvem lett volna!
Erre gondolok dörömbölés közben, de persze tudom, hogy ez mekkora baromság. Sosem kérte, hogy ezt tegyem és ez nem egy ilyen játék. A jutalmat már megkaptam, amikor fel kellett kelnem éjszaka, odamenni hozzá és a karomba szorítani, lehet, hogy piszkosul álmos voltam és ezredszer csináltam, de amikor megnyugodva hozzám bújt, amit mondott, amit éreztünk...
Nincs több jutalom, az volt AZ.
Be kell érnem azzal, ami volt.
Valahogy túl kell élnem, hogy már nem puszilhatom meg a suli előtt, hogy nem foghatom a kezét az utcán, hogy titkai vannak előttem, hogy már nem velem beszéli meg. Sőt! Hogy elutasít, elküld, hogy becsukja azt a rohadt ajtót. Már nem is akarok okos, határozott, majdénmegmondom felnőttnek látszani. Talán néha még vinnyogva bekönyöröghetem magam az ajtón túlra, ha meglátja kétségbeesésemet, könnyeimet. Talán.
Az a nyolc év meg majd csak elszalad valahogy...
